A családi valóságshow legújabb fejezetét sugározták a legnézettebb magyar kereskedelmi tévécsatornán. Győzike divatos és méregdrága alomból vásárolt kölyökkutyáját vette közelről a kamera, amint az eb a szintén méregdrága járólapra piszkít a lakás kellős közepén. Mint általában ilyentájt, éppen a vacsorát költöttem, és a látvány hatására kiesett kezemből a szendvics. Nem is volt kedvem utánanyúlni.

Pár óra eltelt, mire teendőimet letudva visszakeveredtem a tévé elé. Az egyébként is jóval kevésbé nézett királyi csatorna előtt, éjfélhez közeledve a lakosság töredékrésze tölthette ébren az időt. Azt nézhette, hogy a magyar tudós társaság színe-java ül egy kerekasztal körül, és az emberiség jövőjéről beszélget. A globális felmelegedés hatásairól, a klímaváltozásról. Látványos elemek, bevágások, klippek, hanghatások nélküli műsor volt. Elvileg ideális, monoton háttérzajt adott ahhoz, hogy hamar álomba szenderüljön az ember, hogy aztán hajnalban felriadva, vakon a távirányító után kutatva, a kásás, súgó képernyőt kikapcsolva beledőljön az ágyba.

Csakhogy nem tudtam elaludni. Nem a konkrét téma verte ki az álmot a szememből. Nem az döbbentett meg, amit az akadémikusok fejtegettek. Konkrétan ha most, ettől a pillanattól kezdve az emberiség egyetlen köbméternyi, üvegházhatást növelő gázt sem juttatna a légkörbe, ha minden autót leállítanának, ha minden szénerőművet bezárnának, akkor is iksz évtizednek kellene eltelnie ahhoz,  hogy ebből valami érződjön. Vagy, hogy az emberi tevékenység évente ugyan tényleg csak pár százalékkal járul hozzá a klímaváltozáshoz, de ezek a százalékok nem tűnnek el, hanem összeadódnak. Nem az döbbentett meg elsősorban, hogy néhány évtizeden belül hol, hogyan változhat meg az éghajlat, és mennyien fognak emiatt éhen halni. Nem. Mert ezt már innen-onnan csöpögtetve többször hallhatta, szembesülhetett vele az ember.

Az gondolkodtatott el igazán, hogy ha Magyarország legnézettebb kereskedelmi adója a szoba közepére piszkítós Győzike show helyett a tudós kerekasztalt tűzte volna műsorára, valószínűleg bezárhatta volna a kaput. Mert nulla nézettséggel nem lehet bevételt produkálni, profitot termelni. Végső soron tehát az a legelkeserítőbb, hogy az emberiség úgy rohan valószínű vesztébe, hogy tudomást sem akar venni róla.  Mintha nem lennének nyilvánvalóak a tünetek, mintha nem lenne beteg a Föld, mintha nem volnának veszélyben az ivóvízkészletek, mintha ne nőne riasztóan a széndioxid koncentrációja.

Fogyasztunk, és termeljük a profitot. Termeljük a még több profitot és még többet fogyasztunk. És ha jövőre nem termelünk még annál is több profitot, esetleg nem lesz munkánk. Ha nem lesz munkánk, nem tudunk mit adni a gyerekeknek… Az egyes ember fenyegetettsége tehát sokkal kézzelfoghatóbbnak, közelibbnek tűnik, mint a globális felmelegedés. Lehet ő nagy környezetvédő, mondhatja, hogy kiszáll a fogyasztói társadalom mókuskerekéből, ördögi köréből. Hogy mától nem ül autóba. Igen, de úgy saját életét viheti csődbe. (Vagy akkor be kellene ismernie, hogy már túlságosan lusta kerékpárra, vagy vonatra ülni.) Inkább hallani sem akar a globális felmelegedésről, inkább tudomást sem vesz róla.

A tudósok azért kapják a fizetésüket, hogy a veszélyekre figyelmeztessék az emberiséget. A legkevésbé nézett tévécsatornán, szinte szégyenkezve, hajnali órákon ezt már meg is tehetik. Mi közben mélységesen felháborodunk azon, hogy fő műsoridőben egy hasmenéses kutyát kell bámulnunk, amint a szoba közepére piszkít. De azért a felháborodásokkal, fanyalgásokkal együtt, mégis többmilliós nézettséget produkál egy ilyen műsor. És amíg az akadémikusok éjféltájt a vészharangokat kongatják, mi az igazak álmát alusszuk a tévé monoton háttérzajában. 

Nyerges Csaba

a Kisalföld főszerkesztője